Két kis magzat beszélget egy anya hasában:

-Te hiszel a születés utáni életben?
-Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is
azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
-Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
-Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt.
Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.
-Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp
nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De
mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a
köldökzsinór már most túlságosan rövid.
-De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit
másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
-De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet
egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös
zsúfoltság a sötétben.
-Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de
mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.
-A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
-Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk.
Nélküle egyáltalán nem lennénk.
-Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát
nyilvánvaló, hogy nincs is.
-No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is
érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg
azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!